A „Somogyi pásztorfaragás” máig élő hagyománya / kulturális örökség

A Somogyi pásztorfaragás, mint megyei és mint országos kultúrkincs, egy különleges, finom néplélekből fakadó és sok, ma is élő művész által a jelenben is őrzött, mégis sérülékeny, ezért nemzeti értékként azonosítandó és védendő szegmense a magyar népművészetnek. Letéteményese, a somogyi pásztorvilágot adó réteg, amely még szinte a századfordulóig az erdős, berkes Somogyban alkotta lakosság egy jelentős csoportját. Egy teljesen sajátos, elkülönült, társadalmi és szellemi világ jellemezte őket, ugyanis ezek az emberek a falvak szokványos közösségén kívül töltötték az év legnagyobb részét, a természetben, a legelőkön, az erdők-nádasok természetközpontú világában élve. Ebből kifolyólag teljesen más életmód, és életdinamika, szemlélet és szokások, szellemiség és ezáltal művészi formanyelv is jellemezte őket, hiszen napi és évi munkájuk, azaz életük teljes menete merőben eltért a földműves parasztságétól, akit bizonyos szempontból le is néztek, hiszen ők sokkal szabadabban élhettek, munkálkodhattak. Az idő előrehaladtával, a modernizációs téráram sodrásában sajnos, mégis természetszerűleg az évtizedek múlásával szemlátomást szűkült ennek a pásztori életformának a tere és vele együtt a pásztori életvitel stílusa, s művészisége is. A régi pásztorélet és pásztorvilág sajátos művészi stílusa ugyanis az óriási kiterjedésű legelők szűkülésével, fogyásával egyre jobban kopott. A pásztorok szemünk előtt váltottak életformát, a tevékenység nagy öregjei, a számadók és bojtárok ma már csak úgy emlékeznek vissza erre az életformára, mint a „voltra”. S természetes kapcsolódásként ugyanez várt és vár az évek múlásával a pásztorfaragók alkotásaiból lélegző pásztorművészetre is. S ez még tovább nehezíti az, hogy szellemi életük alkotásainak anyaga, a megfaragott fa, az állati szarv vagy szaru, valamint a csont és a tökhéj is igen hamar pusztuló matériák. Ez a magyarázata is egyben annak, hogy Somogyban legfeljebb csak 150 és nagyon ritka esetben 200 éves pásztorfaragásokat ismerünk. Pedig egész biztosan jóval korábbi faragások is léteztek, hiszen a somogyi pásztor mindig is faragott…
A somogyi pásztorok leginkább késsel és bizsókkal vallottak magukról és a világról alkotott elképzeléseikről, nem pedig betűvel és tollal, ezért is egy nagyon érzékeny, törékeny kultúrkincs védelmének és megtartásának nemes feladatát vállalják fel mindazok, akik hivatásukban, kutatásaikkal vagy egyéb értékmentő magatartással védik a somogyi pásztorfaragás világát és alkotásait, amelyek Somogy megye és egyben a magyar nemzet különleges, tisztelendő és védendő nemzeti kultúrkincsei, a megyei érték címre méltó módon. Különösen fontos kiemelni, hogy a Somogy megyében „őshonos”, innen hódító útjára induló, - meghatározott művészeti és technikai karakterjegyeket mutató ún. „pásztorfaragás” az egész Dunántúlon elterjedt, így szép hazánk kiterjedt részén hirdette és hirdeti a magyar népművészet ezen különleges vonulatának csodáját, mely a magyar pásztori nép „szép lelkét” és tehetségét tükrözi. A „bölcső”, az eredeti, tápláló forrás azonban a Somogy megyei pásztorfaragás volt, ezért indul a javaslat ezzel a nyitánnyal, de a pásztori világ egész Dunántúlra jellemző ezen sajátos néplélekből fakadó művészi remekeire, s a pásztorfaragások sérülékeny világának megmentésére irányuló szándékból fakadó szakmai gondolatok a teljes magyar hazai „pásztorfaragás kultúrkincsének” nemzeti értékként történő azonosítását, ezáltal szellemi védelmét kérik, és javasolják, a magyar nemzeti értékpiramis minden lehetséges szintjén egészen a Hungarikumok gyűjteményével bezárólag.
A nemzeti érték bemutatásakor hiteles, lélekig hatoló képet kaphatunk Takáts Gyula a Somogyi pásztorvilág című munkájából a témához szervesen kötődő társadalmi rétegről:

„Mint gyerek, szülőfalumban láttam először pásztorokat. Tab főutcáján hajtották végig csürhéiket, csordáikat a legelőkre. Kora reggel és este láthattam csak őket, nem úgy, mint a falu többi lakóját. Viseletben is különböztek – különösen a kanász –, falunk lakóitól. Később, diákkoromban Gönczi Ferenc, a Somogy Megyei Múzeum igazgatója és tudós néprajzkutatója mutatott nekem néprajzi tárgyakon pásztorábrázolásokat. Ma már úgy is mondhatnám olyan önportrékat, amelyeket a pásztorok, gulyások, juhászok és kanászok készítettek magukról. Karcolt, faragott, spanyolozott ábrázolások ezek botokon, kürtökön, dobozokon, só- és borotvatartókon. Érdeklődésem ezek láttán még jobban fölébredt a pásztorvilág iránt. (…)
… a kanászok voltak a legtöbben és róluk esett a legtöbb szó, például a betyárhistóriákban is. Ők a pásztori életformájukkal, a makkoltatással a Dráva és a Balaton közötti somogyi erdőrengetegeknek az év nagy részében szinte lakói voltak. A legkeményebb életű „pásztornemzetség” volt a kanász. Életvitele sokban különbözött a többi pásztorétól. Ez a pásztornemzetség, ahogy ők mondták „a földtúró parasztságtól és a gürcölő pógároktól” elkülönítette magát. Legfeljebb a zsellérekből, árendásokból nősült, de szójárásuk szerint az „igazi pásztor a pásztorból lett”, és így „minden pásztor a másik pásztornak sógora, komája”. Ez a külön „társadalom” jelentős lélekszámú volt. Például Somogy megyében 1873-ban csak a kaposvári járásban az összeírások szerint 703 pásztor legeltetett. Ez annyit jelent, hogy hozzávetőleg ebben az egy megyében is megközelítően 7–8000 pásztor élt. És ahogy vallották „az életünk boldog és szabad volt”. ( Takáts Gyula Somogyi Pásztorvilág, Kaposvár 1986.)

A pásztorfaragás a népművészetnek a pásztorokhoz köthető ága, mely elsősorban a pásztorkodás szerszámainak (pásztorbot, juhászkampó, kanászbalta, tülök, rühzsírtartó, bárányjel) és a pásztorélet használati tárgyainak (szaru sótartó, pásztorkészség, ivótülök, kásakavaró, tükrös, borotvatok) művészi megformálásában nyilvánul meg. Ide tartoznak a pásztorok (faragó pásztor) által az előbbiekhez hasonló díszítéssel készített egyéb tárgyféleségek is, pl. borotválkozó tükör, mángorló, vetélő. A pásztorművészet fogalmát 1892-ben Herman Ottó vezette be előadásával és tanulmányával, azóta használatos a néprajzi szakirodalomban. A pásztorművészet elkülönítése a faluk-mezővárosok többi lakójának és meghatározott korszakra vonatkozóan lehetséges. Maga az állatok őrzése a legelőn sem volt kizárólag a pásztorok dolga, hanem bizonyos területeken, bizonyos korszakokban a családi munkamegosztásban egyes családtagokra hárult. A pásztorkodás szerszámai (bot, karikásostor stb.) így készültek és használatban voltak parasztcsaládokban is. Még inkább áll ez a használati tárgyakra (pl. szaru sótartó, ivócsanak). A múlt századi pásztorművészetre jellemző technikák (karcolozás, domború faragás, fémberakás, spanyolozás) párhuzamait, előzményeit szintén megtaláljuk parasztok és mesteremberek munkáin. A múlt századi népművészeti virágzás idején díszesebbé vált a pásztorok öltözete, tárgyi fölszerelése is. A juhászkampónak, baltának, pásztorbotnak kialakultak ünneplő, munkára már nem használt változatai. A szerszámok, használati tárgyak díszes megformálását ösztönözte, hogy ezek a pásztori foglalkozás, sőt külön-külön a csikós, gulyás, juhász, kanász hivatásának kifejezői lettek. A múlt század végére sok tárgy azért vált pásztori jellegzetességgé, mert a pásztorok akkor is őrizték, amikor a parasztok már elhagyták (pl. cifraszűr, duda, ing-gatya viselet, ezüst pitykés mellény). Ugyanakkor a múlt századi pásztorművészet városias, polgárias új elemeket is befogadott: pl. óralánc, gyufatartó, úri szelencéket utánzó tükrösök. Az eszközkészítés fából, csontból, szaruból az emberré válás első lépése. A célszerűen kialakított tárgyak egyre színvonalasabb, kifinomultabb technikával valósultak meg. A népi díszítő faragás kialakulásában rendkívül nagy szerep jutott a pásztoroknak, akik ráérő idejükben farigcsáltak, és bizony egyre szebb, értékesebb munkák kerültek ki a kezük alól. Botjaikon a kezdeti rovott tulajdoni jeleket, majd a vonalas növényi, ember és állat ábrázolásokat lassan felváltotta a valósághű ábrázolásra való törekvés. Ahogyan bővült szerszámkészletük, úgy színesedett faragótechnikájuk is. Somogyban a faragásra szolgáló kés a bizsók. Nem minden pásztor tudott faragni, a faragó pásztorok is csak kevés példányt készítettek a hosszú, gondos munkát kívánó díszes tárgyakból. Ezeknek nagy volt az értéke, bárányt, malacot adtak értük. Sok darab, a rajta olvasható dedikáció szerint is baráti vagy szerelmi ajándéknak készült. A pásztorművészet emlékanyagában sok erőteljes, önálló stílust alakító egyéniséget név szerint ismerünk: Bagol András, Balázs Vendel, Barna János Kapoli Antal, Király Zsiga, Kósa Józsi, Hodó József, Németh Mihály. etc.. A pásztorművészetet megkülönbözteti a népművészet összképében, hogy sok figurális ábrázolás, sőt jelenetek, jelenetciklusok találhatók benne. A pásztorművészetben kifejeződő pásztori öntudattal függ össze, hogy a pásztorok gyakran ábrázolták saját magukat, más pásztorokat, állataikat, a pásztorok körében népszerű betyárokat. Emellett jelentős a vallásos és a történeti tematika.
A fafaragás mindig is férfiak tevékenysége volt, parasztembereké, pásztoroké, paraszti specialistáké, háziiparosoké, mesterembereké. A paraszti munka mellett a parasztok, pásztorok mindennapi életük és szükségleteik használati tárgyait maguk készítették. A közösség igénye, ízlése és elvárásai határozták meg és befolyásolták munkájukat. Természetesen volt lehetőség egyéni alkotásra és újításra, de az egyén alkotó tevékenységét a hagyomány korlátozta, minden újat a meglévő, közösség által meghatározott normarendszerhez kellett igazítania. A népművészet meghatározásánál tehát lényeges tényezőként sorolhatjuk fel a hagyományt és a helyi ízlést, illetve a kettő által kialakított helyi stílust.
Faragott díszítés kerülhetett a paraszti gazdaságok, háztartások sokféle szerszámára, edényére, használati eszközére. Különösen sok fafaragással díszített tárgyat találunk a női munkák körében, például csigacsinálókat, mosósulykokat, mángorlókat, orsókarikákat, vetélőket, sőt fafaragás és berakás díszítheti az egész szövőszéket. Legtöbbjük kedveskedésnek, szerelmi ajándéknak készült, ezért díszesek. Sok darabon bevésett dedikáció mondja el, ki kinek adta ajándékba, minő érzelmekkel. XIX. század elejétől jellegzetes somogyi pásztorfaragás stílus kivirágzását követhetjük nyomon a rengeteg tárgyon, amelyek fennmaradtak még a történelmi viszontagságok között is. A népművészetnek a pásztorokhoz köthető ága, mely elsősorban a pásztorkodás szerszámainak pásztorbot, juhászkampó, kanászbalta, tülök, rühzsírtartó, bárányjel és a pásztorélet használati tárgyainak szarusótartó, pásztorkészség, tükrös, borotvatok művészi megformálásában nyilvánul meg. Ide tartoznak a faragó pásztor által az előbbiekhez hasonló díszítéssel készített egyéb tárgyféleségek is, a sokféle faragás közül, mely elsősorban a pásztorkodás szerszámainak (pásztorbot, juhászkampó, kanászbalta, tülök, rühzsírtartó, bárányjel) és a pásztorélet használati tárgyainak (szaru sótartó, pásztorkészség, ivótülök, tükrös, borotvatok) művészi megformálásában nyilvánul meg. Emellett jelentős a vallásos és a történeti tematikájú díszítőelemek használata. Minden művészeti jelenség életében kiemelendő időszakokat képviselnek az ún. fordulópontok, és a pásztorművészet faragó népi iparművészetig vezető útján ilyen pontnak számított a XIX-XX. század fordulója, amely a somogyi pásztorfaragásban is gyökeres fordulatot hozott. Mégpedig olyan módon, hogy ekkor vált uralkodóvá a díszítő technikák közül az ún. domború faragás. A díszes faragványok közt ebben az időben a népszerű tükrös mellett egyre több gyufatartó, dúsan cifrázott bot és juhászkampó készül. A spanyolozás visszaszorult, viszont a karcolozás megmaradt a fa, a csont, a szaru és kobaktök tárgyak díszítőtechnikájának. A domború faragás, miként a karcolozás, csak több évtized alatt vált uralkodó divattá, de az 1870-es években már feltűnt a sótartók fedelén. A lapos faragványok díszítésére az 1880-as évektől a háttérből átmenet nélkül kiemelkedő, lapos reliefet kezdték használni a faragványok díszítésére, és az 1890-es évek után már egyre plasztikusabb felületeket faragtak, és nem csupán sík, hanem hengeres fafelületek díszítésére is alkalmazták ezt a technikát. Szaru sótartón és kürtökön a nagy rutinnal rendelkező, XX. századi faragó népi iparművészek alkalmazták ezt a technikát. (Nagy Ferenc, Jancsekity János, Fehér Lajos) A századfordulón a díszítéstechnikai megoldások helyett maguknak a díszítményeknek az átalakulása is megkezdődött, mégpedig többirányú folyamatként. Az egyik legmarkánsabb változás az volt, hogy a pásztorművészetre oly nagyon jellemző betyármotívumok többsége a XX. század elején kikopik a mintakincsből. Az időtlen motívumok helyét a képeslap vagy ponyvaregény inspirálta jelenetek ún. zsánerkép vette át, pásztor, vadász és erdei jelenetek formájában. A megformálásra továbbra is a stilizálás volt jellemző, de a környezet és egy-egy esemény leírására szolgáló módon. A faragópásztorok többsége kitartott a hagyományos, kevésbé látványos pásztorszerszámok készítése mellett, esetleg ostor, bot, vagy egyéb faragványok készítésére specializálódott.
A XX. század közepére nyilvánvalóvá vált a hagyományos pásztorfaragás és a népi iparművészet szétválásának folyamata. Ennek indokai, hogy nem csak pásztoremberek faragtak a korábbi stílusjegyeket magukon viselő tárgyakat, hanem bárki, aki azonosulni tudott a pásztorfaragás szellemiségével, lelkiségével, és gyakorlati kivitelezésével. A faragók számát megsokszorozta a Háziipari Szövetkezetek üzleti alapokra helyezett tárgy igénye, ahol cm²-re meghatározott faragot felület volt a kereset alapja. A tárgyak felületét domború-faragással díszítették. A faragókés mellett sokan megtanulták az ék alakú vésővel való faragást, ami a termelékenységet növelte. Ez sokaknak jelentett egzisztenciát és lehetőséget adott faragó egyéniségek felszínre emelkedésére.
Az elkészült tárgyak megítélésében a helyi, közösségi ízlésnek már nem jut szerep, a közösség nem befolyásolja az alkotókat az újításban és az egyéni alkotásban. A minőség megítélését a Népi Iparművészet Tanács (NIT) lektorálása biztosította. Napjainkban a Hagyományok Háza Népi Iparművészeti zsűri, leírt szempontrendszere szerint folyik a minőség biztosítása.
A XX. század közepétől (1953) a régi népi mesterségek tudóit évente Népművészet Mestere címmel ismerik el. A nevek megismerhetők http://nepmuveszetmesterei.hu.
A somogyi faragó mesterek: Bognár István 1968, Bognár Károly 1961, Fehér Lajos 1960, Gosztonyi Zoltán 1999, Jancsikity János 1960, Id. Kapoli Antal 1954, Ifj, Kapoli Antal 1953, Kálmán Gyula 1966, Kálmán István 1953, Kovács József 1970, Nagy Ferenc 1956, Serényi László 1975, Szőke István 2007, Tóth Mihály 1958, Varga László 1960, Varga János 1967.
Örvendetes, hogy a XXI. századra a tanult pásztorfaragók visszatértek az eredeti gyökerekhez, alkotásaiknak nem a mennyiség, hanem a minőség a meghatározója. A Somogyi pásztorfaragás szellemiségének ismerete, az alkalmazott magasfokú technikai tudás felhasználásával készült tárgyak, kiállításokon kerülnek a közönség elé. A legnevezetesebb tematikus kiállítások az Id. Kapoli Antal nevével jegyzett három évente, eredetileg Somogy megyében, rendezett faragópályázat és az öt évente rendezett Országos Népművészeti Pályázat.

Szerző: Kocsi Erika történész

(Somogy Megyei Értéktárba felvétel: 2020.06.03.)

(A karcolozva, pásztoraranyozva elkészült, formázott szarusótartó Kapoli Antal munkája. Forrás: Magánarchívum. Információ: 1942-ben vásárolta Holló Valéria Somogyharsányon.)

(A somogyi pásztorfaragás praktikumát megörökítő, különleges darab, a jellegzetes karcolozott technikával készült ún. rühzsírtartó a szerencsi Zempléni Múzeumban található. Forrás: Múzeumi Archívum)

Spanyolozás az 1813-as évszámú szaru kampón Vasvár környékéről. Forrás: Magánarchívum